A Turbinicarpus nemzetségnév jelentése két idegen kifejezés – a latin turbo, melynek jelentése csiga, forgó, örvénylő, valamint az ógörög karpos szó,melynek jelentése termés – összevonásából jött létre. A nemzetségnév tehát a csavarodott kúpos, gömbölyded csiga alakú termésformát adja vissza.
A Turbinicarpus nemzetségnevet Curt Backeberg (1894-1966) kaktuszkutató használta először, s Franz Buxbaum (1900-1979) kaktuszszakértővel írták le közösen. A termések jellegzetes formája alapján különítették el őket. Korábban az Echinocactusokhoz, majd pedig a Strombocactusokhoz sorolták be. A nemzetség felülvizsgálatát 2003-ban Davide Donati biológus végezte el.
Élőhely
Turbinicarpus kis és közepes méretű kaktuszokból álló nemzettség, amely természetes közegében többségében Mexikóban található, de az Egyesült Államok déli részén is akad néhány belőlük. Ha biztosra akarunk menni akkor Mexikó San Luis Potosi, Guanajuato, Nuevo Leon, Querétaro, Hidalgo, Coahuila, Tamaulipas és Zacatecas államait keressük fel. Ezeken belül is a mészköves sziklákat, mivel ezek a bumfordi növények főleg az ilyen típusú talajt kedvelik. Turbinicarpus fajokat természetes közegükben olyan helyeken találhatjuk meg, amely más növény számára elviselhetetlen lenne, szikár-sziklás, mészköves, homokköves területeken. Akár olyan mészkővénákon is megélnek, amelyek tisztaságuk miatt szinte teljesen fehérek.
Leírás
A Turbinicarpus nemzetség fajaihoz kis termetű kaktuszok tartoznak, általában 3-8 cm magasak, vannak azonban ennél néhány centivel magasabbak is, de ennél nagyobbakat nemigen találunk a nemzetségen belül. Rendszerint magánosak, ritkán sarjadnak (pl. T. gracilis ). A testük lapított vagy szabályos gömb alakú, de kissé megnyúlt is lehet. Világoszöld, kékeszöld színűek.
Répagyökerük van. Természetes élőhelyükön ennek köszönhető, hogy a kies, sziklás területeken is képesek megmaradni.
Nincsenek szabályos bordái, helyettük szabályos vagy szabálytalan spirálalakban helyezkednek el az areolák, melyek csúcsa gyapja, idős korára pedig teljesen csupasz lesz.
A nemzetség egyik meghatározó és feltűnő jelensége a tövisei. A tövisek a fehértől a feketéig igen változatos színűek, csúcsuk azonban többnyire sötétebb. Areolánként 1-15 darab tövis található. Puhák, hajlékonyak és rugalmasak. Hosszuk az igen csekély 1-2 mm-es hosszúságtól a 25-30 mm-ig igen változatos, keresztmetszete pedig kör alakú. Alakjuk is igen változatos, lehet egyenes, hajlott, ugyanakkor szabálytalanul tekeredhet is.
Megragadó apró vagy közepes méretű virágai a növény gyapjas csúcsrészéből bújnak elő. Ezek fehér, sárga, rózsaszín vagy piros színűek. Ritkán egyszínűek. A virágok hossza és átmérője 1-5 cm körül van.
A jellegzetes alakú termés 3-5 mm magasak és szélesek, zöld színűek. A magok barnák vagy fekete színűek, s nagyjából 1 mm méretűek.
Sulcorebutia
És amit a nemzetségről röviden tudni kell:
A nemzetség nevét a latin sulcus (barázda) szóból kapta, mivel a növény dudorai és areolái hosszanti barázda választja ketté.
Gömb vagy enyhén megnyúlt, kis termetű növények. A fajok egy része erősen sarjad és répagyökeres. Besüllyedt tetejűek. A bordák csavartan lefutók, állszerű dudorokra tagoltak. Az areolák a dudorok felső részén képződnek, nagyok a növény méretéhez képest. Az areolák közelében a dudorok ráncosak. A dudorokat és areolákat hosszanti barázda választja ketté.
A tövisek nem horgasok, sugár vagy taréjszerűen szétterülnek. Középtövisek ritkán képződnek.
A virágcső általában csupasz, elvétve képződik a pikkelyek mellett szőrzet.
A termés gömb alakú, megérve az alap mellett hosszirányban felreped.
A magok sapka alakúak, a maghéj fekete színű. Ezeket gyorsan kell elültetni, a jó csírázás érdekében.
Észak-Kelet Bolívia magas hegyvidéke a természetes élőhelye.
A Sulcorebutiából nagy mennyiségű élőhelyi begyűjtés történt, emellett nagyon könnyen kereszteződik.
Mivel könnyen kereszteződik, ezért ajánlott csak megbízható helyről beszerezni.
Mammillaria grusonii
A mammillára fajok közül kétségtelenül ezt tartják az egyik legnagyobbnak, mivel gömbölyded vagy enyhén oszlopos törzse akár meghaladhatja a 25 cm magasságot is.
Élőhelye
Ennek a fajnak az élőhelye a mexikói Coahuila állam (Sierra Bola, Cerro Bola, Viesca, Puerto de Ventanillas, San Pedro de las Colonias, Cuatrocienegas, Cerro Zavaleta, El Carmen, San Rafael, Pinaje de Leone, Pomona/Paile, La Pena, Tacubaya, Torreon - Cuencame, San Antonio, El Amparo, La Cuchilla). Itt az enyhén lankás vagy a sík területeket kedveli, körülbelül 800-1850 m tengerszint feletti magasságban, s általában fás növények takarásában nő.
Leírás
étségtelenül az egyik legnagyobb faj a nemzetségen belül. Általában magányosan nő, s 6-10 éven belül eléri a 25-30 cm-es vagy annál nagyobb magasságot, és a 25 cm átmérőt.
Tövisei
Külsők: 12-14 darab, egyenes, tűszerű, 6-8 mm hosszú, kezdetben vöröses, barna végű, később szürke vagy hamvas-fehér. Közép: általában 2 (vagy ritkán 3), egyenes, erősebb, mint a radiális, egy nagyobb és egy kisebb, általában 4-6 mm hosszú.
Virág
Nyáron igen nagy virágokat nevel. A csengő alakú virágok világossárgák, krém vagy rózsaszínűek lehetnek. 3 cm átmérőjűek. A virágok három, négy napig nyílnak. Magvai barnák.
Tartása
Annak ellenére, hogy eredeti élőhelyén az árnyékosabb helyet kedveli, gyűjteményekben azonban napot igényel, valamint enyhén lúgos talajkeveréket, emellett ugyanúgy kell gondozni, mint a kaktuszokat általában. Télen 10 fokos minimális hőmérséklet igényel.
Szaporítás
Magokkal és dugványokkal szaporítható.
Echinopsis eyriesii avagy a parasztkaktusz
Ezen a tájegységen az echinopsis eyriesii a legrégebbről ismert kaktusz, a nem gyűjtők körében a legnépszerűbb. A könnyű tartás, szaporítás, rendkívül szép, illatos fehér virága miatt ilyen népszerű.
Nagyon sokan e kaktusz miatt lettek „kaktuszosok", viszont méltatlanul mellőzött a gyűjtök körében.
Név eredete
Az Echinopsis nemzetségnevet Dr. Joseph Gerhard Zuccarini (1797-1848) német botanikus, kaktuszkutató és fajleíró, a Müncheni Botanikai Egyetem professzora alkalmazta először. Az Echinopsis név két görög szó összevonásából kialakított tudományos kifejezés. Az első tag - echinos - jelentése (tarajos) sün, az utótag - opsis - jelentése megjelenés, látszat, hasonlóság. Tehát az Echinopsis nemzetségnév jelentése: sünhöz hasonló kaktuszok, azaz sünkaktuszok. Az eyriesii fajnévet Pierre Jean Francois Turpin (1775 - 1840) francia botanikus adta, s a francia Le Havre kikötővárosból származó Alexandre EYRES nevét viseli.
Alakja
Az Echinopsis eyriesii egyedülálló vagy sarjadzó. Kultúrában sosem magános, rendkívüli mértékben burjánzik. Kezdetben enyhén lapított gömb alakú , kissé benyomott tenyészcsúccsal, de idősebb (virágzó) korban hengeres törzsformát vesz fel. Ez a megnyúlt alak helytelen tartás mellett még fokozottabban jelentkezik és a sarjadzás is ekkor kezdődik el, főleg nitrogéndús (istállótrágyás) táptalaj esetén. Az eredeti leírás szerinti magasság 30 cm, átmérője 12-15 cm, de nem ritka az 50 cm feletti magasság. Bőre sötétzöld színű, tompa fényű.
A túlzott erős napfény hatására égési foltok keletkeznek a bordák élén, a csúcson és a fiatal sarjak teljes felületén. Bordái határozottak, egyenes vagy kissé ferde lefutásúak, enyhén tompa élűek, aránylag keskeny dudorosak. Areolái kör alakúak, 5-7mm méretűek, eleinte sárgásfehér színűek és gyapjasak, később szürkék és csupaszok lesznek. 1-1,5 cm-enként fejlődnek a bordák enyhe dudorain. Tövisezettsége gyér és rövid.
Virága
Fehér, tölcsér alakú, 17-25 cm hosszú, kb. 12 cm átmérőjű.(A rózsaszín virágú egy változat, de hibrid is lehet). Már 4-5 éves korukban virágzóképesek. A virág az areola csúcsközeli pontjából fejlődik ki igen lassan, a bóbita megjelenésétől kezdődően több hét is eltelhet. Pár nappal a nyílás előtt igen hosszúra nyúlik a virágcső, néhány órával a virágzás előtt pedig a bimbó is látványosan megnő és a külső lepellevelek is „megszínesednek". A virágzás napnyugta után indul, végső formáját hamar elnyeri és a hőmérséklettől függően kb. 24-36 óra alatt be is fejeződik. A virágzás fő időszaka május-július, de később is fejlődik virágbimbó, viszont már nem mindegyik tud kinyílni a teleltetés miatt.
Termése
2-3 cm-es gömb vagy megnyúlt bogyó alakú. A szétszóródó magok, körülötte, mint magoncok, új, önálló életet kezdenek. Élőhelye: Argentína Dél-Brazília és Uruguay.
Gondozása
Jó vízáteresztő, enyhén savanyú kémhatású talajra van szüksége. A tenyészcsúcs világosabb színe jelzi a tavaszi ébredést, ekkor mérsékelt öntözés indokolt. A virágbimbók növekedésével a vízmennyiséget is növelhetjük. Tenyészidőszakban a test mindig telt legyen. Ősszel kevesebb vizet igényel, télen pedig mellőzük az öntözést, és hűvös, 5-8 fokos, lehetőleg világos helyen tartsuk. Tápoldatot csak keveset és ritkán adjunk, inkább olyat, amely a virágzást serkenti. A legegyszerűbb szaporítási mód sarjakkal történik, bár ekkor fennáll a veszélye, hogy hibrid egyedek jönnek létre.
Kártevők
Atka, gomba, meztelencsiga, pajzstetű, penész stb. Ezek ellen kaktusz-szakkönyvekben leírt módon védekezhetünk.
Érdekességek
Angol nyelvterületen Pink Easter Lily Cactus. (Rózsaszín Húsvéti Liliomkaktusz néven ismerik fehér virága ellenére). A németek Seeigelkaktus - tengerisünkaktusz néven is emlegetik az Igelkaktus mellett, de parasztkaktusznak is nevezik, akárcsak mi magyarok. Kultúrában, a túl erős napfénynek kitett kaktusz az árnyékos oldalon indítja a virágbimbókat, kevés fény esetén a napfényes oldalon, optimális fényviszonyok mellett egyenletesen fejlődnek a virágbimbók. Akárhonnan is fejlődjön a virág, minden esetben dél, dél-nyugat irányba néz. A virágzás időtartama hűtéssel és fénycsökkentéssel meghosszabbítható akár 1 nappal is (pl. pince, garázs, alagsor, sűrű növényzet alatt stb.)!
Nem a legjobb!
VálaszTörlés